Az Elveszett Lelkek Városa [Silent Hill novella] - Saját írás

Carol kényelmesen üldögélt kabinjában, az egyik NY Virginia-i Brahams-be tartó szerelvény ülésein. A járaton szinte alig-alig voltak néhányan...


...ami nem is csoda, hiszen amúgy sem sokan járnak Brahams-be, nemhogy még a januári hidegben, de ezt Carol egyáltalán nem bánta, legalább nem kellett idegenek mellé ülnie. Olyan 4-5 órája lehetek úton - gondolta. Ő sem tudta pontosan, többször is elaludt az utazás alatt, de ilyen közel a céljához már igyekezett ébren tartani magát, nehogy rossz helyen szálljon le, hisz hónapok óta nem látta férjét. Soha nem értette, Alan miért ragaszkodott a katonáskodáshoz annyira, talán az apja nevelte belé...

I. fejezet

Megérkezett a vonat, Carol szíve majd kiugrott az izgalomtól, miközben a csomagjait szedte össze, bár tudta jól, hogy már nem volt értelme tovább menni, este 9-kor senki nem akar egy katonai laktanyára indulni egymagában a hidegben. Úgy tervezte, hogy keres a közelben egy fogadót, ahol kipihenheti magát. A hosszú utazásban teljesen elfáradt. Nem tudta, hogy hol keressen ilyen helyet, csak azzal volt elfoglalva, hogy Alan-t lássa, és "majd lesz valahogy" alapon indult el. Amint leszállt a vonatról, a borzongás uralkodott el rajta. Az állomáson csak néhány lámpa pislákolt haloványan, de próbálta leplezni szorongását. Alapvetően nem egy ijedős lány, de a sötéttől való félelmét soha nem tudta maga mögött hagyni. A helyzeten az sem segített, hogy kezdett egyre inkább köd telepedni a városra, amitől még kevesebbet látott, és még inkább úgy érezte, hogy figyeli őt valaki a sötétben.

Ne figyelj semmire, csak menj! - gondolta magában, majd elindult. Nagy szerencséjére az állomás túloldalán talált egy térképet Brahams-ről, amiről megtudta, hogy van egy Jack's Inn nevű motel a város határában, de az túl messze volt ahhoz, hogy gyalogolva menjen addig, fuvart pedig nem akart szerezni, elege lett az utazásból egy jó időre. A másik eshetőség egy szálloda volt két utcával arrébb, de ott valószínűleg borsosabb áron adják a szobákat. Némi gondolkodás után az utóbbi mellett döntött, de sokkal inkább a sötétség, mintsem a távolság miatt.

Bő 10 perc alatt odaért, és legnagyobb meglepetésére senki nem támadta meg az utcán, egyik sikátorból sem ugrott elő semmilyen szörny, vagy bármilyen furcsa teremtmény, de még csak emberekkel sem találkozott. Belépve azonnal megnyugodott, egy három csillagos szállodához méltóan gyönyörűen ki volt világítva a földszint, a bútorok miatt kissé otthonosan is érezte magát, és miközben odasétált a recepcióshoz, azon gondolkodott:

"Milyen hotel az, ahol még este fél 10-kor is lehet szobát foglalni?"

Nem mintha bármi baja lett volna ezzel, sőt, olyan érzése volt, mintha egy hosszú, viharos hajóút után ért volna szárazföldet. A szobákkal szerencséje volt, ugyanis épp előtte vették ki a két utolsóból az egyiket, amik pont egymás mellett voltak. Odaadták neki a második emeleten lévő, 302-es szoba kulcsát, majd felindult a lépcsőn. A szobába lépve azonnal a villanyhoz nyúlt, becsukta az ajtót maga mögött, és lepakolta táskáit. Az apartman nem volt kifejezetten nagy, de egy embernek bőségesen elég, főleg egy éjszakára. Nem törődött semmivel, csak ledőlt az ágyra, és pihenni akart. A távkapcsolóhoz nyúlt, hogy bekapcsolja a tévét, de az nem működött, és mivel felállni már lusta volt, a falon lévő képet bámulta, ami a szomszédos település egyik legszebb helyét ábrázolta, a Toluca tavat. Carol gyerekkorában többször is járt Silent Hill-ben, így jól ismeri a várost. Szüleivel mindig ide jöttek, ha kikapcsolódásra vágytak, szerintük ugyanis a világ legszebb, és legnyugodtabb helye. Amíg erre emlékezett, szinte már félálomban volt, és arra gondolt, milyen jó lenne egyszer újra elmenni arra a helyre...

II. fejezet

Eljött a reggel. Carol mint aki szögekkel teli ágyon aludt, úgy pattant ki alvóhelyéről, hogy minél hamarabb elindulhasson.  Gondolta felveszi csomagjait, ám... valami nem volt rendben.

A szoba! Valami nem stimmel... és mi ez az undorító szag?! - kérdezte magában, majd körbenézett, és mást sem látott, csak penészes, omladozó falakat, melyekből ömlött a dögszag.

"Mmm... mi történt itt?"

Elindult az ajtó felé, hogy közölje a recepción mindezt, ám a küszöböt átlépve közel sem olyan kép fogadta, mint amire számított. Egy utcán találta magát. A kétségbeesés érzése uralkodott el rajta, lábai reszketni kezdtek. Mire maga mögé nézett, mást sem látott, csak egy hatalmas sötét erdőt, előtte egy táblával, amin az állt: Jack's Inn. A köd olyan sűrű volt, hogy a fák körvonalán kívül semmit nem látott. A távolból ordítások hallatszódtak, az égből pedig mintha hó hullott volna... de nem az volt. Hamu esett. Mintha valamit égettek volna a feje felett, ám szó sem volt ilyesmiről. Az egész környéket vastagon beborította a hamu, mintha egy vulkán tört volna ki.

Akármennyire is félt, el kellett indulnia, érezte, hogy ha itt marad, baja esik. Nem tudta hová megy, és azt sem, honnan jön, de elindult. Néhány perc séta után mintha egy táblát látott volna az út szélén.

Igen, egy tábla az! - mondta. Rajta pedig az állt: Üdvözlünk Silent Hill-ben!

Most már pontosan tudta, hol van. Amint meglátta a tábla feliratát, gyermekkora lepergett előtte, de ugyanakkor egyre inkább kezdte rosszul érezni magát, ahogy átsétált a ködös város határán. Úgy érezte, nem jó ötlet ide jönnie, de hajtotta a kíváncsiság.

Beérve mindenütt rozsdás rácsokkal eltorlaszolt utcákat, felégett házakat, és elszáradt fákat, növényeket látott. Emberek sehol. A zajok, amik a távolból szóltak, teljesen elhallgattak. Csönd volt. Már-már túlságosan is.

"Mi lett ezzel a várossal? Hogyan kerültem ide... és miért?"

 Ám mintha mégis lenne még itt valaki! Carol egy sötét alakot látott besétálni az egyik sarkon. Azonnal elkezdett utána futni, gondolva, talán majd ő választ tud adni arra, hogy került ide. Odaért az utcához. Egy szűk sikátorba vezetett az út, de esze ágában sem volt tovább menni. A zsákutca végén csak egy lépcső vezetett le valamilyen alagsornak látszó helyiségbe, és amúgy sem látta már sehol a keresett személyt.

Egy zajt hallott a háta mögül, és mire megfordult, lábai összerogytak, és enyhén sokkos állapotba került. Egy szörnyet látott, a szó legszorosabb értelmében. Egy több mint két méteres monstrumot, melynek fejéből pengék álltak ki, mellkasából pedig ömlött a zöld sav, ami szétmarta alatta az aszfaltot, és iszonyú sebességgel rohant felé. Carol feleszmélt, és tudta, hogy ha most a földön marad, meghal. Felállt, és amilyen gyorsan csak tudott, futott. A szörny követte őt, de úgy tűnt, hogy el tud menekülni előle, csak találnia kell egy helyet, ahol elbújhat. Nem törődött semmivel, csak rohant, amíg bírt. Minden lépésnél úgy érezte, hogy össze fog esni. Látta, hogy az egyik úttorlaszoló rácson van egy rés. Gyorsan átszaladt közötte, és úgy tűnt, hogy a szörny sem követte tovább.

Egy játszótéren találta magát, melynek széléről a Toluca tóra lehetett rálátni. Ez volt az a hely, ahol gyerekkorában sokat játszott a többi gyerekkel, ha erre jártak. Az egyik hinta még mozgott, mintha valami szellem ült volna benne. Egy cetlit talált alatta a homokban, melyen homályosan, de írás volt látható:

.

Amíg Carol azon gondolkodott, honnan ilyen ismerős neki a kézírás, amit a lapon lát, egy rekedtes, női hang szólt hozzá a háta mögül. 

"Nem szabadna itt lenned."

Egy hosszú, ősz hajú, öreges kinézetű nő állt mögötte. Szakadt rongyok voltak rajta, külsőre egy hajléktalan benyomását keltette.

- Ki maga?

- Fel fognak áldozni téged.

- Miről beszél? Kik fognak feláldozni?

- A rend tagjai addig nem nyugszanak, amíg el nem érték a céljukat.

- Ezt nem értem, beszéljen világosabban!

- Nem kell értened, csak menekülj! A vezetőjük, Alan, már keres téged.

- Alan? A férjemet is így hívják! Az nem lehet...

- Bármit is csinálsz, ne menj a templomba!

Ezek után a nő szó nélkül elsétált. Carol teljesen összezavarodott. Tisztában volt vele, hogy a férje a katonaságnál van, de meg akart bizonyosodni róla, hogy nem ő áll a dolgok hátterében. Már hallott róla, hogy él Silent Hill-ben egy rend, akiknek minden lépésüket a vallásuk irányítja, de azt nem tudta volna elképzelni, hogy képesek lennének embereket áldozni, azt pedig még inkább nem, hogy a férje a rend tagja, aki őt akarja áldozatul. Teljesen valószínűtlennek hangzott, de úgy döntött, elmegy a templomba, a titokzatos nő szavainak ellenére.

III. fejezet.

Carol könnyedén eligazodott a városban, részben még emlékezett az utcákra gyerekkorából, és a buszmegállók térképei alapján is könnyen tudott tájékozódni. Miközben úton volt, hatalmas szakadékok teremtek a város köré, mintha valami folyamatosan itt tartaná és meg akarná akadályozni, hogy elmeneküljön, mindenfelé torzszülött lényeket látott, de az égből eső hamu, az őt üldöző fenevad, és a már lehetetlenül sűrűnek tűnő köd után nem foglalkozott velük. Úgy érezte, hogy elveszett, mintha egy rémálomban lenne, ahonnan nem látja a kiutat. Úgy tűnt, hogy ezek a teremtmények sem akarják megtámadni többé, mert már nem fél tőlük. A templom előtt állt. Az egyik épületből egy hatalmas bestia lépett elő, egy több méter hosszú, óriási kardot húzva maga után, fején egy piramis alakú vas álarccal, melyből szögek állnak ki, testén pedig vér csorog.

Egyenesen Carol felé nézett... nem mozdult meg, csak állt egy helyben, mindaddig, amíg a templom felől egy fülsüketítő sziréna el nem kezdett üvölteni. Carol nem tudta ez mit jelent, de semmi jóra nem számított. Az ég elsötétedett, az épületek falai és az aszfalt elkezdtek bomladozni és elfeketedni, mintha hirtelen minden elégett volna. A Piramis fejű egy hatalmas ordítással elkezdett Carol felé vánszorogni, aki gyorsan felszaladt a templom lépcsőjén, belépett, és bezárta maga után a gigantikus vasajtót.

A templomban már vártak rá. Rengeteg ember nézte egyenesen őt, az oltár mögött pedig közvetlenül ott állt valaki, akit Carol már jól ismert.

- Alan? Mit jelentsen ez az egész? Miért vagy te itt?

- Sajnálom, Carol, ideje, hogy megtudd az igazságot.

- Hogy érted ezt? Mi ez az egész?

- Csak az áldozatodat kérjük, semmi mást.

- Az áldozatomat?! Mégis mihez?

- Ez nagyon egyszerű. Fel kell támasztanunk az istenünket, hogy megtisztítsa a világot!

- Alan, miről beszélsz? Én azt hittem...

- Mit? Hogy szeretjük egymást? Ne nevettess! Csakis arra kellettél ilyen hosszú időn át, hogy elcsaljalak ide... és most eljött az idő. Ahogy a prófécia írta; eljő majd ő, ki áldozatul szolgál istenüknek. És te leszel az a valaki! Te vagy Alessa nővére. Az démoné, kinek a vérével szolgálunk az istenünknek, hogy felébredjen,  megtisztítsa a világot, és szabaddá tegyen minket!

- Alessa nővére?!

A rend tagjai lefogták Carol-t, összekötözték a végtagjait és a templomban állított hatalmas tűz felé rakták egy rácsos vas asztalra. Hiába sikítozott, és kért segítséget üvöltözve, úgy tűnt, ez már nem segít rajta.

Amikor már minden veszni látszott, az ajtó túloldaláról hatalmas dübörgés hallatszott. A vasajtókat betörte valami, amibe az egész templom beleremegett. A Piramis fejű volt. Óriási kardját egy jól irányzott mozdulattal a rend tagjai felé dobta, amely egyenesen Alan mellkasába állt. A férfi összeesett, és azonnal elvérzett. A démoni szörny kiemelte a tűzből a haldokló, szénné égett lányt, és kivitte a templomból. Carol éppen hogy nem veszítette még el az eszméletét, de érezte, hogy nem fogja túlélni. A szörny letette őt a templom mellé, ahol egy hatalmas szakadék tátongott, majd az ég újra kivilágosodott, a lebomladozott falak visszaálltak az eredeti állapotukba, de a hatalmas köd nem tűnt el. Carol nagy fájdalmai és testének nagy részének megégése ellenére felállt, és csak bámult a szakadékba. Az egyetlen ember, akiben megbízott, átverte őt, és most halott. Teste porig égett, és érezte, hogy bármelyik pillanatban összeeshet.

Nincs miért tovább élnem. - mondta, majd könnyező szemekkel levetette magát a mélybe.