Rush - Hajsza a győzelemért - Bemutató

Egy film, amely megpróbálja felidézni a 70-es évek Forma-1 világának hangulatát, ám nem csak próbálja, hanem meg is teszi azt, méghozzá lenyűgözően hitelesen.

Mielőtt mélyebben belemennénk a film részleteibe, szeretném leírni a gondolataimat az F1-ről, mint sportágról. Ahány ember, annyiféle. Rengetegen gondolják úgy, hogy ebben a sportban nincs semmi izgalmas, semmi tiszteletreméltó, és én (bár nem értek velük egyet) nem fogok vitatkozni ezekkel az állításokkal, hiszen mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy szimpatizál-e az autósport ezen változatával, vagy nem. Én személy szerint nagy rajongója vagyok a száguldó cirkusznak, és pontosan tudom milyen érzés az, amikor a kedvenc versenyződdel együtt örülsz/bőgsz egy nagy siker, vagy épp egy elvesztett világbajnokság után. Kevés varázslatosabb dolog van annál, mint amikor hosszú napok/hetek/hónapok után a felvezető kört követően újra a rajtrácsra állnak az autók és várnak a lámpák fényeire. Várnak, mialatt minden elcsendesül. Emberek milliói ülnek világszerte egy árva szó és mozdulat nélkül, a külvilágot teljes egészében kizárva, miközben hirtelen felvillannak a piros lámpák és égnek, mintha csak arra várnának hogy a hangosan morajló gépek elkezdjenek feléjük rohanni, mint a bikák akik előtt vörös rongyot lebegtet a szél. Várnak, mintha egy örökkévalóság lenne az a pár pillanat, de hirtelen a fények kialszanak, és mint az őrült, ki letépte láncát, úgy indul el minden egyes versenygép, hogy megkezdhessék a másfél órás viadalt. Ezzel a néhány sorral csak azt akartam szemléltetni, hogy igenis izgalmas a Forma-1, csupán érteni kell a lényegét. Minden egyes verseny alatt végig ott a feszültség, csupán oda kell figyelni a részletekre. Aki rajong az autósportok iránt az tudja, miről beszélek, aki nem, annak pedig fölösleges szónokolnom arról, hogy miért izgalmasak a számadatok, amiket árgus szemekkel figyelünk a versenyek alatt.

Most pedig térjünk át magára a filmre. 

A Rush egy életrajzi film (nem dokumentumfilm!), amely az 1976-os Formula-1-es évadot mutatja be a nézőknek, azon belül pedig a két legmeghatározóbb pilótát ebből az érából, James Hunt-ot, és Niki Laudát. Megmondom őszintén, hogy most pontosan azért mentem be a mozi terembe félve, mert nagyon nagy elvárásaim voltak. Úgy vártam a Rush-t, mint a messiást, és mégis meg tudott lepni. Ugyanis ez a film minden elképzelésemet felülmúlta. De miben is olyan erős a Hajsza a győzelemért? Ezt egyetlen szóval meg tudom válaszolni: Őszinte. Méghozzá olyan őszinte alkotás, ami Hollywood háza tájékáról iszonyú ritkán lát napvilágot. Azért mondom ezt, mert a film olyan szinten hitelesen mutatja be a ’76-os évadot, hogy az valami hihetetlen. Nem csak hangulatra értem, hanem konkrét versenyeket, interjúkat, képeket, reprodukáltak úgy a színeszekkel, hogy teljes mértékben olyan érzésünk van, hogy az igazi Niki Laudát és James Hunt-ot látjuk, ami nem csak annak köszönhető, hogy a külcsín terén tökéletesen hozza a film azt a bizonyos érát, hanem annak is, hogy a két főszereplőt játszó színész, név szerint Chris Hemsworth (Hunt) és Daniel Brühl (Lauda) 110 %-osan ráéreztek a karaktereik jellemvonásaira.

 Fontos megjegyezni, hogy bár a két versenyzők rivalizálása köré orientálódik a film, itt nincs jó és rossz karakter, csupán egyenlő felek versengéséről van szó. Mindkettejüknek vannak enyhén ellenszenves tulajdonságaik, ám ahogy halad a film, egyre inkább megismerjük őket, és egyre inkább rájövünk, hogy részleteiben két nagyon eltérő, ám lényegében két nagyon hasonló figurával van dolgunk. Hunt az abszolút nagypofájú, őrült szőke herceg, aki bármilyen nőt megkaphat, az élete pedig egy nagy buli, ám olykor mégis egy  nagyon szimpatikus krapek benyomását kelti. Lauda pedig az az ember, aki csakis a munkájának él, éjjel-nappal autója mellett virraszt, valamint a megfontoltság, mérsékletesség és a komolyság jellemző rá, ami miatt néha idegesítő is kissé. A végén persze csak egyikőjük nyerhet, a másik vesztes marad, az ok viszont amiért egyik karaktert sem tudjuk nem szeretni és amiért a film végére mindkettő irányába mélységes tiszteletet érzünk, az az, hogy rájövünk, mennyi mindent tettek azért, hogy ott legyenek, ahol, magyarán igazi harcosok. Maga tehát a történések és a forgatókönyv tökéletesen vannak felépítve, pontosan azokat az érzéseket hozza ki a nézőből a film, amit kell, és nem próbál belevinni túlzott sötétséget és komorságot, ahogy az manapság divatos, csak azért, hogy hülyítsék a népet.

Összességében szerintem ez az a film, amit minden Forma-1 rajongónak kötelező látni, de nem csak nekik ajánlom. Aki megteheti az fizessen érte, hogy moziban lássa, mégiscsak úgy az igazi, valamint a Hajsza tényleg megérdemli, hogy pénzt adjunk ki érte, mert minden pillanatában érződik a szívből jövő F1 rajongás és tisztelet, minden elismerésem Ron Howard rendezőnek, így kell ezt csinálni!